Egyszer régen, igen régen,
élt egy legény, nagy szegényen,
s mert semmi sem tartotta vissza,
bot került kezébe, tarisznya.
Hegyen-völgyön, éjjel-nappal
vándorolt egy cipódarabbal.
Ám, de egyszer elfogyott,
s éhezni nem jó dolog.
Az első faluba térve remélte,
meghívják ebédre.
De nem állt mellé a szerencse,
elküldték minden háztól rendre.
Csak nem akarózott továbbmenni éhen,
az utolsó portán így szólt, epésen:
Ha nem látnak vendégül itt sem,
a kőleves kell, hogy segítsen!
Kőleves? Ámult, csodálkozott a gazda,
s nevetve tódult a falu apraja-nagyja.
„Kőlevest főz a vándorlegény!”
Víz is akadt és jó nagy edény.
Kérdőn nézett a legény a népre:
A fazekat, tehetem valaki tűzhelyére?
Persze, hogy engedték, hisz alig várták,
hogy a csodalevest elkészülni lássák.
Mikor a víz fölforrt, ahogy a rendje,
megmosott egy követ, szépen bele tette,
s szólt a fiú: Miként vagyon írva,
igen becses étel…, ám, ha lenne zsírja…!
S ki tudja honnan,
három kanállal is került azon nyomban.
Nézik a vándort, a levesbe kóstol,
nyelvével csettintget, és imígyen szól:
Pompás!… Csak… egy kicsit sótalan…
Tán juttatna nékem, kinek sója van?
Került egy maréknyi, beleteszegette.
Ízlelgeti újfent: - Pompás levesecske!
Ha benne, pár levél káposzta volna,
tíz ujját lenyalná a megkóstolója!
Szaladt egy asszonyság, hozott három fejet:
Nehogy elrontsd vándor, a jó levesedet!
Vagdossa a legény, rakja be a lébe,
de valami azért csak-csak jut eszébe:
Egy picinyke kolbász, az kellene hozzá,
ami még hibádzik, rögtön rendbe hozná!
Füstölt kolbászt hoztak, - volt kilenc arasszal -.
Elkészült a leves, terítve az asztal.
A levest a legény, maga elé vette,
s mert kenyér is került, azzal együtt ette.
Kanalazgatott, míg kiürült az edény,
csak a nagy kő maradt a fazék fenekén.
Szájtátva bámulják a falubeliek,
egy karéjban kérdik: S ki eszi a követ?
A követ elteszem, arra szükségem lesz
- szólt a vándor -, a vendégszeretethez!
Ennyi a történet, s a tanulság benne:
Fukartól, furfanggal szerezz a levesbe!
/Népmese feldolgozás/
Kép forrása: képguru.hu
