Garay Zsuzsanna: MESE A KROKODILRÓL
Egyik szombat délután testvéreimmel állatfigurákat fűztünk. A könyvből kiválasztottuk a krokodilt. Szép, fényes sötétzöld gyöngyöt használtunk a testéhez, sárga lett a szeme. A nővéreim ügyesebbek és gyorsabbak voltak, mint én, könnyebben követték a rajzot, hamarabb elkészültek. Edit már a másodikhoz kezdett, amikor én még csak az elsővel bíbelődtem.
– Ez a fiú – mutatott rá a készre. – Ez pedig lány lesz. Ehhez világoszöldet fogok használni.
– Én pedig készítek kicsinyeket is! – kiáltott fel Lili.
Irigykedve néztem őket. Hamar elfogyott a sötétzöld, és a világoszöld gyöngyöket tartalmazó dobozka is kiürült. Összevesztünk. Nekem nem jutott elég. Lili a végén már a kékeszöld színű gyöngyöket is elhasználta.
– A sötétzöldek a nílusi krokodilok – jelentette ki Lili –, ezek a kékeszöldek pedig a mocsári krokodilok.
Csak hallgattam, mert én még azt sem tudtam, hogy hol van a Nílus. Tanácstalanul néztem az üres dobozokat. Most hagyjam abba a fűzést? De akkor mi lesz? Nem akarok féllábú krokodilt. Vagy olyat, aminek nincs farka. Így az én krokodilom farka barna lett. A nővéreim már felálltak, leültek a játékaikhoz, a leckéjükhöz, mire egyedül befejeztem. Nagyon szomorú voltam. Anyu miközben elpakolta a tűt, a damilt, a dobozokat, észrevette, hogy valami bánt. A kész krokodilokat egy kiürült cipős dobozba tette, majd odaült mellém.
– Gyere, játsszunk!
– Mit? – kérdeztem még mindig lehajtott fejjel, durcásan.
– Doktorosat.
– Jó – pillantottam fel könnyes szemmel. – De kit fogunk meggyógyítani?
– A beteg krokodilt.
– Melyik beteg?
– Ez – emelte fel anyu az enyémet. – Valamilyen kórokozó támadta meg a farkát, ezért változott meg a színe.
– Akkor le kell fertőtleníteni – futottam a kis piros orvosi táskámért, amit nem olyan régen kaptam, akkor, amikor fülgyulladásom volt.
Meghallgattam a beteg krokodil szívét, megmértem a lázát.
– Nos? – nézett rám anyu várakozóan. – Mi a baja?
– Bőrgyulladása van. Szurit kell neki adni – válaszoltam.
Anyu bólintott, ő volt a nővér, és kisietett a szobából, hogy hozzon nekem egy kis vattát.
– És ha meggyógyítjuk, akkor visszanyeri a színét? – kérdeztem.
– Igen, csak az is lehet, hogy ez valami új baktérium.
– Vagy vírus – kapcsolódott be a játékba a legidősebb nővérem, Edit.
Meglepődve néztem rá, hogy otthagyta a füzeteit, amikre nagyon büszke volt, mert a tanító néni mindig őt dicsérte meg.
– Akkor szükség lesz a laboratóriumi vizsgálatra – kiáltott fel Edit lelkesen, és előszedte a mikroszkópot, amihez addig nem is nyúlhattam.
– Ez a vérminta kevés. Vegyél még tőle vért – mondta nekem, ezért újra elővettem az injekciós tűt.
A krokodillal sok baj volt. Még operációra is sor került.
Játszottunk, én nem is vettem észre, hogy anyu mikor ment ki a szobából.
Később kitaláltuk, hogy ez egy új faj. Én voltam a felfedező, Edit a riporter, aki interjút készített velem, Lili pedig a fotós.
Este, már lefekvés után lelopóztam a nappaliba. Anyu a konyhában mosogatott, apu előtt sok papír hevert, megint hozott haza munkát.
– Apu, apu, figyelj csak! – suttogtam, nehogy anyu meghallja.
– Hát te? Nem alszol? Bánt valami?
– Apu, hol van a Nílus?
– Miért érdekel? – kérdezte apu csodálkozva, még a szemüvegét is feltolta a homlokára.
– Mert ott élnek krokodilok.
Apu felállt.
– Várj csak, ide hozom a térképet.
Elővette a nagy világatlaszt, én az ölébe kucorodtam, és nagyon örültem, hogy nem szidott le, amiért felkeltem és lejöttem mezítláb. Megmutatta, mi hol lakunk, hol van Afrika, ahol a Nílus is folyik.
Amikor elköszöntem tőle és ágyba bújtam, az én kis krokodilomra gondoltam, aki bátran felkerekedik, nekivág a nagyvilágnak, hogy megkeresse a rokonait a Nílusnál.
Következő nap állatkertet építettünk, és ott is a szenzáció a barna farkú krokodil volt.
– Így jobban beleolvad a környezetébe – mondta Edit, aki az állatkerti táborvezetőjét alakította, Lilivel mi voltunk a táborozók. Én büszkén mosolyogtam, hogy az én krokodilom még erre is képes. Legközelebb azt játszottuk, hogy a krokodil megsebesült. Edit azt javasolta, tervezzünk egy plakátot, hogy tiltsák be a vadászatot. Lelkesen rajzoltunk, a feliratokat a nővéreim készítették. A krokodil nem gyógyult meg, pedig anyu rendelt még zöld kásagyöngyöt, és lett volna miből átfűzni a farkát. De én nem akartam, mert akkor ugyanolyan lett volna, mint a többi. Így, hogy mindig meg tudtam különböztetni, így, hogy mindig tudtam, melyik az enyém, azzal játszottunk a legtöbbet.
Garay Zsuzsanna weboldala:
A mese Garay Zsuzsanna Gyöngyös mesék c. mesekönyvében jelent meg.
(Garbo Könyvkiadó, 2013)
