Haraszti Zsuzsa: AUGUSZTUSI CSILLAGHULLÁS

Micsoda telihold volt egyik éjszaka! És milyen nagyszerű látvány volt hajnalban, úgy négy óra tájban, amikor a Fülöp-hegy tövében fénylett a búcsúzó Hold már a közeledő reggeli, a felkelő nap fényében. Pár nap múlva sötétek lettek az éjjelek, aztán az újhold kifli alakja jelent meg, s közben az éjszakákban szinte számolatlanul hullottak a csillagok, suhanva csíkot húzva vagy szelíden pillanatok alatt eltűnve az égbolt tengerén. Lent a távolban a Balaton-parti fények... vagy inkább a túlpartiak. Csodák éjjele... s közben tücsökcirpelés.

Reggelre harmat keletkezett a fűszálakon, a fügefa eső után abbahagyta a lombhullatást, a cseresznyefa kitartóan őrzi sötétzöld leveleit. Sehol egy tavalyihoz hasonló sárga. A tuják felől darazsak jönnek a kerti csaphoz, pár csepp éltető vízért. A hőség még mindig tart, és próbára teszi a szomjas pillangókat, a csöndes röptű rozsdafarkú madarakat. A kertben megjelenik a fekete-fehér macska. Lassú kényelmes léptekkel. A sárgabarackfára ugrik az egyetlen mókus. De mit keres ott? Tovább ugrik, szinte követhetetlen. Nicsak, földet ér. Nincs a közelben olyan ág, ahová átszökkenhetne. A mogyoróbokorhoz igyekszik, a még zöld, de már ehető mogyorót rágja kitartóan, s mintegy dolga végeztével lehullatja a zöld burkot, a héjat, majd a meggyfán át a magas fenyőhöz igyekszik csendesen. Zajt nem keltve. Seregély, rigó messze jár. Csend, béke, nyugalom – ez a szepezdi kert titka a Fülöp-hegy tövében. Asztalon kockás terítő, piros-fehér. Rajta egy üvegvázában mélylila zsálya és napsárga aranyfürt. Mézvirágnak is mondják. Szép színharmónia. Kicsit zsúfoltan állnak a vízben az ágak. Darázs közelít, beleereszkedik az üveg száján a belső térbe, szívja a vizet kitartóan, sárgabarna négy-öt csík van a potrohán, ütemesen remeg. Boldog kis jószág. Hirtelen elrepül. Föl az öt méter magas tuják fölé, át a kerítésen. Vajon hova viszi a vizet. Kis idő múlva ismét jön. Viszi a vizet. Fészeképítéshez, itatáshoz, darázs-királynőnek. Nem tudhatom. Jön és jön, szorgosan, semmivel sem törődve hordja a vizet. Ahogy leereszkedik, a keskeny, zöld levélkék közé fúrja magát. Nem fordulhat elő, hogy beleesne a vízbe, annyira szoros a csokor. A sárga aranyfürtnek legalább tíz ága van, vékony ágacskák rengeteg porzós virággal. Nocsak, egy pillanatra megfürdik a virágporban, aztán távozik. Jön ismét, de mintha nem tudná az utat a vízhez. Ez tehát nem a Szorgos, hanem a Torkos lehet, mert nem viszi el a vizet, csak szívja. Röppen, szívja és visszatér és zavarja a Szorgost a munkájában. Tehát ketten vannak. Egyezkednek. Amíg a Szorgos szívja a vizet, a Torkos vár, aztán övé az egész csokor, az egész váza víz, amit egész napi munkában képes lenne elhordani. De vajon mi lehet a darázsfészekben, hány “ tojásban, bábban “ nő a következő generáció… Vannak-e dologtalanok és a királynő hány dolgozót vár vissza a fészekbe éjjelre? Mert éjjel rend van. Nem kell sem a Torkosnak, sem a Szorgosnak kint rekedni a fészken kívül. Reggeli fényben indul a darázs-munka a szepezdi kertben. Egészen az első deres, fagyos éjjelekig és nappalokig. De jó, hogy a Göncölszekér rúdja az északi égbolton még a nyári utat mutatja! De jó, hogy a fecskék még nem keltek vándorútra! De jó, hogy a szőlőskerteket nem zúzták le a seregélyek! De jó, hogy a szepezdi kertben süncsalád neszez éjszakánként a vadkörtefa alatt és még az is jó, hogy a hangyáknak sem esik bántódásuk. Övék az egész körtefa.

Szorgos darázs nappal átröppen az almafa felett. A fügefa mellett semmi sem csábítja. Sem édes gyümölcs, sem a körteillat a másik kertben. Víz, víz, víz. Viszi a vizet kortyonként. Rezeg a csöpp szárnya az üveg szélén. A Torkos a csaphoz repül, már egész darázscsapat röpköd ott. Megbízható hely. Itt mindig lesz víz. A zöld kanna tele van vízzel, rajta egy cseresznyefa levél, azon kapaszkodik meg a Torkos. Ha jönnek az őszi esők, nehezebb lesz az élet. Elhull, elhervad a lila, a sárga virág. Majd ha az évszakok változásával beköszönt a fehér hónap, akkor dermedten bújik meg a Szorgos is, a Torkos is, meg a többi zümmögő, döngicsélő, surranó reppenő sárga-barna-fekete hártyásszárnyú kis rovar a sárból, vízből, porból készült zárt darázstanyán, háztetők eresze alatt, templomtorony zsalus ablakai mögött, redőnytok rejtekében. Tavasszal a méhekhez hasonlóan aztán hozzákezdenek a gyümölcsfák porzásához. Parányi lények. Nélkülük nem lenne gyümölcs a fán a szepezdi kertben, csak termés nélküli, árnyékot adó fák lennének a szilvafa, a barack- s a cseresznyefa, és hamarosan elhallgatna a rigó, a cinke, a fülemüle éneke is. Egyetlen darázs, egyetlen méh hiánya ebben a szépséges körforgásban hatalmas űrt okozna.

A nyárutó ajándékai már nem a miénk, Szepezden lassan bezárul minden ablak, ajtó a kis házon, de lesz víz, lesz tócsa, lesz harmat, lesz locsolókanna, tetején vízen úszó falevél, s mi kell a Szorgos darázsnak ezen kívül? A királynő hálás zümmögése.

A mesét Pierre-Auguste Renoir: Roses and jasmine in a delft vase c. festményével illusztráltuk