Gergely Edó: ANYA MESÉL A LILIOMRÓL

Král Zsuzsa illusztrációjával

kral_zsuzsa_illusztracioja.jpg

 

Volt egyszer egy király, akinek népét három nyavalya kezdte gyötörni, búskomorságtól szenvedtek, gyorsan öregedtek és nem születtek gyermekeik. Ki is hirdettette a király, hogy annak adja fele királyságát, aki képes megszabadítani népét ettől a sok csapástól. A csodadoktoroktól kezdve a válogatott cigánylegényekig mindenki próbálkozott a gyógyítással, de senki nem járt sikerrel. Egy szép napon egy leány vetődött a városba, puttonya tele volt virágmagvakkal, virághagymákkal, azokkal kereskedett. Csodálkozott a leány erősen, mert ő még ilyen kopár, rideg várost életében nem látott. Mire a palotáig ért, azt is megtudta, miféle érthetetlen szörnyűségek sújtják a várost. Ment a leány nagy bátran egyenesen a király elejébe és azt kérdezte tőle: - Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, hol vannak a virágok? Hijnye, vakargatni kezdte a király a feje búbját kínjában, mert szégyellte magát erősen, hogy király létére nem tud válaszolni ennek a szemrevaló leánynak az egyszerű kérdésére. El is rendelte, hogy derítsék ki azonnal, hová lettek a virágok. De azok bizony már olyan régen eltűntek az életükből, a város palotáinak kertjeiből, ablakaiból, hogy már csak halványan emlékeztette őket valami bizsergető érzés a szívükben a virágok illatára, kecsességére, tarka vidámságukra. – Hát, ha nincs, akkor nincs, ezért egyet se búsuljon Felséged, - tette csípőre kezét a leány, - mert, úgy látszik, éppen jókor pottyantam felséged városába, hogy majd legyen. Azzal levetette hátáról batyuját s a királynak ajándékozta minden virágmagját, virághagymáját. Ekkor a király főfő tanácsadóját helyben megütötte a guta.

Az történt ugyanis, hogy a főfő tanácsadó egy igen-igen ravasz ember volt. Úgy okoskodott, hogy a virág a lélek egyik fő táplálója, s ha lassan, észrevétlenül kiírtja a városból a virágokat, ezzel elsorvasztja az emberek lelkét is, s mivel azoknak már nem lesz erejük védekezni a gonoszságai ellen, azt fog majd csinálni velük, amit csak akar, rabszolgasorba hajtja őket királyostól, mindenestül. Gonosz szíve nem bírta elviselni, hogy egy ilyen jöttment leány csak úgy keresztülhúzza számításait. A király nem sokat teketóriázott, bevettetett minden kertet virágmaggal, elültettette a leány minden virághagymáját és a leányt rögtön elvette feleségül. S hát, láss csudát, amint kezdtek nyílni az első virágok, úgy kezdtek nyílni az emberek arcán is a tisztábbnál tisztább mosolyok. Az asszonyok, férfiak észrevették egymás szépségét, s ettől mintha hosszú évek terheitől szabadultak volna meg, egyből évtizedekkel fiatalabbaknak érezték magukat. A házakat, kerteket és utcákat rövidesen gurgulázó gyerekkacagás töltötte be. Ott szaladgált az aprónépség a tiritarka virágok között, az asszonyok virággal ékesítették hajkoszorúikat, a férfiak pedig virágokat tűztek kalapjukba.

Egy kérdésem lenne csak, mielőtt elbúcsúznánk e virágzó várostól, mit gondoltok, kinek született legelőször kisbabája? Hát a királyi párnak. Bizony. Gyönyörűszép aranyhajú gyermekük született, s nagy volt az ámuldozás, amikor felfedezték, hogy parányi kezében egy virághagymát szorongat. Pompás, királyokhoz illő, nagy szirmú fehér virág nyílott ki belőle, vörösen ragyogó bibékkel a közepében, illata pedig betöltötte az egész kertet. Mivel a kisfiút Liliomnak hívták, a virágot is róla nevezték el és még a város címerébe is bekerült, hogy soha többé elő ne fordulhasson az emberekkel, hogy valaki kilopja lelkükből tisztaságuk egyik őrzőjét, a virágokat.

 

Megjelent Gergely Edó: Mese az élet virágáról c. mesekönyvében (Ábel Kiadó, 2013)