Baley Endre: MEGSÁRGULT KÉP
Gyermekeimnek
Ha majd egyszer, évek - és életemet - múlva,
egy kacatteli fiók elfelejtett sarkából
kezedbe kerülök, jusson eszedbe e vers!
Tenyeremben tücsök, s a korhadt kerti
fapadon - az egyetlen igaz hatalom -
az idő ölében ülök,
mosolyogva.
Sütött a nap, mellettem dédnagyanyám,
kinek évei finom ráncokba
futottak össze homlokán,
s kinek kékfestő ruhája
égszínné fakult a sok kézi mosás során.
Sütött a nap, bár nem látszik majd
e megsárgult, fekete-fehér képen,
de sötétkék rövidnadrágban,
apró-pöttyös ingben ültem ott, azon a padon;
éden volt, bizony igazi éden.
Magunk voltunk a nyári kék ég,
ruhánkról sütött a nap, fejünk felett
kajszifáról potyogott az érett barack.
Nézel majd rám, és én visszanézek.
S hiába nem lesz már se dédnagyanyám,
se barackfa, se tücsök,
s hiába nem leszek én,
mosolygok majd rád rendületlenül a képről,
mosolygok, mint az a sok érett barack
a fa tetején.
