Heted hét logo
2015\06\27

Tóth László: A BOSZORKÁNY PORSZÍVÓJA (részlet)

A meseregény első fejezete

 covers_306818.jpg

 

Hol volt, hol nem…

A mesék általában kétféleképpen kezdődnek: vagy így, vagy nem így. S mivel a miénk éppen elkezdődött, most már semmi sem változtathat azon, hogy így kezdődött el.

Hol volt, hol nem, vagy volt, vagy nem, történt egyszer, hogy Kiskata apuék szobájában tévét nézett. Igaz, ebben nem lett volna semmi különös, hiszen Kiskata is általában két dologgal szokta tölteni az estéit: tévézéssel, vagy – mással. Ha lett volna számítógép abban az időben, amikor Kiskata még Kiskata volt, bizonyára sokat ült volna az előtt is. De nem volt.

Azon az estén tehát, amikor történetük kezdetét vette, éppen tévézett.

Hát Julijul?

Persze hogy ő is tévét nézett, mivel ő rendszerint ugyanazt csinálja, mint Kiskata. Illetve, ő is kétféleképpen van ezzel: vagy ugyanazt teszi, vagy nem. Most éppen ugyanazt tette.

Bárki joggal mondhatná, hogy semmi különös nincs abban, ha két kislány, akik egyébként testvérek, esténként tévét néz. És ez így igaz. Valóban nincs. Azaz: vagy van, vagy nincs. A legtöbb esetben nincs, de előfordulhat, hogy van. Mint például a szóban forgó estén. Igaz, akkor sem az volt a rendkívüli, hogy Kiskata és Julijul odavackolta magát a tévé elé, hanem azok a jobb szó híján fire-fura dolgok voltak nem mindennapiak, amelyek ez estén sűrű egymásutánban követték egymást.

Noha ez az este is úgy indult, mint bármelyik másik. Mert, s ezt már mondani sem kell, az esték is kétfélék: vagy olyanok, mint rendesen, vagy másmilyenek. Ha olyanok, akkor az történik, hogy Kiskata és Julijul megvacsorázik. Ez pedig azt jeleni, hogy a vacsorájukat, amelyet anyu eléjük tesz, gyors mozdulattal félretolják. Hiszen jól ismerik ők – eleget hallották aputól – az angol közmondást, mely az egészséges táplálkozás alapelveként a következő receptet ajánlja:

 

REGGELIZZ ÚGY, MINT A KIRÁLY,

EBÉDELJ ÚGY, MINT A KÖZNÉP,

A VACSORÁDAT PEDIG ADD ODA A KOLDUSNAK.

 

Mondom, a közmondás tanácsát követve a két kislány először gyors mozdulattal félretolja a vacsoráját, azután – mivelhogy a legtöbbször kolduséhesek, eljátsszák, hogy koldusok, s így Kiskata Julijult, Julijul meg Kiskatát ajándékozza meg sietve a vacsorájával, és szinte szusszantani sem szusszantanak, amíg be nem puffantják az utolsó morzsáig – a második adagot is. Ekkor – egy lajhár ügyességi versenyt nyerhetne velük szemben – elvonszolják magukat a fürdőszobáig, ahol tessék-lássék megmosdanak, lássék-tessék fogat mosnak, majdnem úgy, ahogy az két jól nevelt kislányhoz illik.

A fogmosás azonban mindig jó szórakozást jelent a számukra: ilyenkor legalább jól eltársaloghatnak – a fogaikkal.

Igen, a fogaikkal.

Jó ideje már, hogy Kiskata és Julijul nevet adtak a fogaiknak: külön névvel illették valamennyit. Persze, nem ám olyanokkal, mint a felnőttek, vagyishogy „metszőfog”, „szemfog”, „kisőrlő” meg „nagyőrlő” – a felnőttek néha olyan bonyolultak tudnak lenni! A fogkeresztelő óta azonban minden fogukat a maguk nevén szólítottak, beszéltek hozzájuk, és a fogaik a tükörből visszamosolyogtak rájuk. Egyszer Kiskatától megkérdezte a fogorvos néni, hogy melyik foga fáj.

– A Sári – válaszolta Kiskata.

– Melyik? – ismételte meg a kérdést a doktornő, mint aki nem értette a választ, mert valóban nem értette.

– Hát a Sári – ismételte meg a választ Kiskata még értetlenebbül, mert ő sem értette, hogy mit nem ért a doktor néni.

– Mutasd meg szépen, melyik az – próbálkozott másképp a dologgal az orvosnő.

Kiskata megmutatta.

– Ja, a bal hetes – ismerte fel végre a fogorvosnő is Sárit, és talán el is szégyellte magát egy kicsit, mert eszébe jutott, hogy egy fogorvosnak azért illene ismernie a fogakat.

Sári azóta már nincs meg. Pontosabban: megvan, csak nem Kiskata szájában, hanem egy kis vászonzacskóba kötve Szepi baba nyakában. Szepi a csillagnyi-sok szeplőjéről kapta a nevét Kiskatától, s egyfolytában ábrándos képet vág. Ha valaki olykor megkérdezi Kiskatától, vajon mitől ilyen ábrándos képű Szepi baba, nagy huncutul azt feleli: azért, mert arról ábrándozik, milyen jó volna, ha a foga egyszer visszakerülne a szájába. Ilyenkor a bácsik és nénik elnézőn mosolyintanak egyet a kislány bárgyúságán, de bizony eltátják a szájukat, amikor Kiskata hirtelen előkapja a kis zacskóból az emlegetett fogat, s odatolja a szemük elé:

– Ez az!

A fogmosással a legtöbb esetben az esti rajzfilm kezdetére szokott végezni a két kislány. Amikorra bekapcsolják a készüléket, a képernyőn már ott a felirat:

 

ESTI MESE

 

Egy rajzfilmsorozat egyik epizódját sugározták történetem estéjén. A sorozat egy boszorkányról szólt. Boszorkányról, de nem akármilyenről! Egy jóságos boszorkányról! Dörzsi-Mörzsi – mert így hívták – szabadidejében, tehát amikor nem volt épp a képernyőn, föl-alá száguldozott a világban, az Északi-sarktól a Déli-sarkig, Kelettől Nyugatig, hogy mindenkinek segítsen, akinek csak tud. Sokáig régi, jól bevált seprűjével járta a világot, amelyet néha még ma is elővesz a sutból, és tesz rajta, kikapcsolódásképpen, néhány kisebb kört, de végül be kellett látnia: a seprűk ideje lejárt. Lépést kell tartania a korral. Ha pedig a legrövidebb időn belül ott akar teremni, ahol szükség van rá, különösképpen. A korszerűsödés útját pedig a technika vívmányai mutatják az ember számára. És természetesen egy boszorkány számára is. Dörzsi-Mörzsi tehát vásárolt egy porszívót. S mivel ő maga boszorkánynak nem volt akármilyen, a porszívója sem lehetett az. Amit ő vett, szuperszonikus porszívó volt! De a szuperszonikus porszívóknak is a javából! Legalábbis a képernyőn ilyennek lehetett látni.

Csakhogy azon az estén, amikor történetem kezdetét vette, mintha mégis lett volna valami furcsa a mesében, noha minden olyan volt benne, mint máskor, csak egy kicsit furcsán volt olyan.

Talán Dörzsi-Mörzsi ruhája miatt?

Nem.

Vagy a többiek változtak meg?

Nem, ők sem.

Netán hiányzott a meséből valami?

Hát…

Talán…

Megvan!

A porszívó!

Dörzsi-Mörzsi porszívója – az hiányzott!

Először föl se tűnt Kiskatának és Julijulnak, s ha föl is tűnt volna, akkor se gondoltak volna semmi rosszra. Hiszen megesik, hogy az ember néha – a változatosság kedvéért, de csakis azért – megfeledkezik erről-arról. Elvégre milyen unalmas lenne az élet, ha soha nem feledkeznénk meg semmiről… De nemcsak a mienk, hanem egy boszorkányé is. Tehát a boszorkányoknak is joguk van a feledékenységre… Meg aztán, a porszívó éppen szervizben is lehetett…

Kiskata a körmét rágta, Julijul az orrát piszkálgatta, amikor hirtelen olyasmi történt, amire kevesen számítottak volna. A két kislány mindenesetre nem számított rá.

Hogy is számítottak volna, hiszen…

                                                         …Dörzsi-Mörzsi lelépett…

igen, lelépett

                    a képernyőről!

Mit csinált?

Lelépett!

Lelépett, és ott termett a szobában, a lányok előtt, a kisasztalon. Kiskata még a körmét is elfelejtette rágni, Julijul még az orrát is elfelejtette piszkálni ámulatában.

– Ne szóljatok közbe, nagyon sietek – kezdte mondókáját a jövevény, de a lányok, ha akartak, se tudtak volna közbeszólni a csodálkozástól. – Dörzsi-Mörzsi vagyok – mutatkozott be. – De hiszen ismertek. Én is ismerlek benneteket, minden este látlak titeket a képernyő előtt. Ma este pedig valami azt sugallta, hogy ti vagytok az én embereim. Ezért úgy döntöttem: ti lesztek az én embereim. Te vagy, ugye, Kiskata – mutatott Dörzsi-Mörzsi Julijulra –, te pedig Julijul – bökött az ujjával Kiskata felé.

Kiskata Julijulra nézett, Julijul Kiskatára.

Ekkora sértést! – dúlt-fúlt magában Kiskata, még hogy ő Julijul!

Ekkora sértést! – dúlt-fúlt magában Julijul is, még hogy ő Kiskata!

– Nem vagyok Julijul! – bukott ki végül Kiskatából.

– Nem vagyok Kiskata! – jött ki Julijulból is.

           – Jaj, ezek szerint, rosszul figyeltem meg. Ne haragudjatok. Szóval, te vagy Julijul – mutatott rá a boszi ezúttal is Kiskatára, majd Julijul felé fordult: – …és te Kiskata…

– Julijul – replikázott hangosan Julijul.

– Kiskata – így Kiskata.

– Ne szóljatok folyton közbe. Nagyon sietek. A segítségetekre lenne szükségem. Ellopták a porszívómat.

Ha a római Szent Péter-székesegyház nagyharangját, Leonardo da Vinci Mona Lisájának fél évezrede csodált titokzatos mosolyát, vagy a szivárvány színeinek valamelyikét, netalán-tán dédi virágainak illatát lopta volna el valaki, az se döbbentette volna meg a két lányt annyira, mint ez a hír.

Még hogy ellopták!

A porszívót!

Dörzsi-Mörzsi porszívóját!

Márpedig ha ellopták, tenni kellene valamit.

– Tenni kellene valamit – jelentette ki Dörzsi-Mörzsi, mintha Kiskata és Julijul gondolatai közt olvasott volna. – Segítesz? – nézett rá ezután Kiskatára.

Kiskata Julijulra emelte a tekintetét, Julijul a boszorkányra:

– Igen – rebegte kisvártatva.

Dörzsi-Mörzsi ekkor a hang irányába, vagyis Julijul felé fordult:

– Segítesz? – kérdezte tőle is.

Julijul most Kiskatára emelte tekintetét, Kiskata pedig a boszorkányra:

– Segítek – sóhajtott kis idő múltán ő is.

– Az jó, nagyon jó – tapsikolt örömében Dörzsi-Mörzsi –, nagyon-nagyon jó… De most már vissza kell mennem. Várnak a tévében. Ha vége lesz a mesének, gyertek utánam…

Mintha még mondott volna valami mást is, de már vissza lépett a képernyőre, ahonnan abban a minutomban el is tűnt a

 

MŰSZAKI HIBA

 

felirat, és folytatódott a mese.

– De hová? – kiáltott utána az egyik lány.

– És hogyan? – kiáltott utána a másik.

– Mi most nem mehetünk el itthonról!

– Apu és anyu nem enged!

A zajongásra anyu benézett a lányokhoz:

– Mit ricsajoztok olyan éktelenül?! Ha nem tetszik a mese és unatkoztok, akár el is zárhatjátok a tévét, és mehettek aludni!

Kiskatának és Julijulnak több se kellett, már lódultak is. A gyerekszobában majd csak kisütnek valamit. De abban a pillanatban, amikor a készüléket lekapcsolták, még láthatták, hogy a szerencsétlenül járt boszorkány a képernyőről cinkosan rájuk kacsintott.

– Tudod, mit? – szólt Kiskata Julijulhoz.

– Mit?

– Feküdjünk le.

– De hiszen még nem is vagyok álmos.

– Az nem baj. Most nem is szabad álmosnak lennünk. Ki tudja, meddig tart...

– Biztosan sokáig – elmélkedett Julijul.

– Biztosan – helyeselt Kiskata.

– De micsoda? – ébredt fel a kíváncsiság Julijulban.

– Mi kicsoda?

– Mi tart sokáig?

– Amíg megtaláljuk Dörzsi-Mörzsi porszívóját.

– Ja, az más. De miért kell ahhoz lefeküdnünk? – értetlenkedett tovább a kisebbik lánytestvér.

– Azért – kezdte a magyarázatot egy Nobel-díjas tudós bölcsességével Kiskata –, mert ha a takaró alá bújunk, apu és anyu nem fogja észrevenni, amikor eltűnünk.

Julijul mihelyt megértette Kiskata tervét, már rohant is apuhoz meg anyuhoz.

– Jó éjszakát! – kiáltotta vidáman, és csattanós puszit nyomott mindkettőjük arcára.

De már ott volt Kiskata is.

– Mi az? – csodálkozott anyu.

– Lefekszünk – így Kiskata.

– Ez nem lehet igaz! – hitetlenkedett apu is, hiszen van úgy, hogy a lányok mostanság még kilenc óra után is vígan cseverészgetnek a sötétben. Most pedig még fél nyolc sincs, s már aludni mennek?

– De, de, igaz – kiabálták egymást túl a lányok. – Álmosak vagyunk – süvítették egy cikázó fecske elevenségével.

S már viharzottak is a szobájukba, ahol egy pillantás alatt ágyba bújtak, és gondosan fejükre húzták a takarót, hogy apu és anyu ne vehessék észre, amikor ők Dörzsi-Mörzsi után indulnak.

 

2015\06\26

Mirtse Zsuzsa: A FŰHAJÚ LÁNY

mesecim_fole_motivum.jpg

 

Mirtse Zsuzsa

A FŰHAJÚ LÁNY

 

 

inic_o.jpgtt, az öreg kert végében, ahol a mohalepte kőszobrok árnyéka rávetődik a kőfalra, apró embergyerek alakja rajzolódott ki a vad, mindent benövő bokrok, indák között. Öt-hatévesforma lehetett talán, hason feküdt a fűben, kezében pici botocskák, és arra próbálta rábírni a szerteszét futkározó hangyákat, hogy rámásszanak a pálcikáira.

 

Amikor meglátott engem, rám nézett mindent látó szemeivel, és azt mondta:

– Játszol velem?

– Inkább beszélgessünk! Vagy mesélek neked – mondtam zavartan, mert nem igazán tudtam, hogy mit is lehet játszani néhány bottal, egy marék fűvel, meg száz hangyával.

– Gondoltam – mondta, mindenféle szomorúság nélkül a hangjában. – Persze, ti már nem szoktatok játszani, persze…

– Mi az, hogy “ti”? Mi az, hogy “gondoltam”? – mérgelődtem magamban. Mit tud ez a vacak kisember itt, a kőfal tövében? Mi látszik rajtam? Végignéztem magamon, hosszú hajam megkötöttem egy vaskos fűszállal, szoknyámat felhajtottam, és leültem mellé a fűbe. Vidám idő volt. Igazán játékra való, vidám nap.

– Te, mondd csak – néztem a szemébe –, miben különbözöm én tőled? Nagyobb vagyok, jó. Talán a ruhám is tisztább, legalábbis nincs annyi fűfolt a térdemen, mint neked. De amúgy két szemem van, két kezem, és ha lefekszem melléd a fűbe, pontosan olyan közel lesz hozzám a föld, mint tehozzád.

– Nem érted! – biggyesztette apró száját. – Tudod, az úgy van, hogy ti mindig jöttök valahonnan, és mindig mentek valahová. És ha a kettő között találkoztok velem, nem értitek, mit keresek én itt.

– Tényleg, mit keresel itt?

– Nem én keresek, engem keresnek! Nagy különbség. De nem találnak meg, ne félj! Reggel, amikor kijövök ide, azt mondják nekem, kilenc óra van. Mutatnak egy kerek, lapos tányért, számok vannak rajta körben, meg két mutató, mint ez itten a kezeden, ni!

– Te még nem ismered a számokat, ugye?

– A számokat nem, az igaz. De tudom, hogy reggel, ott, annak a piros virágnak a feje még árnyékban van, és amikor újra szólnak nekem, már nem látom semerre azt a fekete foltot a feje mögött. Tudom, hogy a kőfal melyik repedéséből jön ki napozni a Gyíkkirály, és azt is, hogy a várakat őrizni kell. Tudom, a hangyák mondták nekem.

– És milyen várat kell őrizni?

– Hát amelyikben a szökdösős királylány lakik.

– A szökdösős királylány?

– Ühüm! Mindig be kell zárni súlyos lakatok mögé őt, de hiába, mert megszökik!

– Te ismered őt?

– Persze. Egyszer találkoztam már vele. Itt feküdtem akkor is, a fűben, bámultam a feketerigót, amikor hirtelen elém kerekedett.

– Beszéltél is vele?

– Nem volt más választásom, mert idejött, és megkérdezte, hogy akarok-e játszani vele. És ha kérdeznek, akkor úgy illik, hogy válaszoljak rá.

– És mit válaszoltál?

– Azt, hogy nem bánom, játszom vele, ha akarja.

– Miért volt szökdösős az a királylány?

– Mert nem akart felnőtt lenni. Amikor a toronyszobában a nagy, kerek tányér mutatói körbefordultak, s újrakezdték volna útjukat, mindig megszökött a palotából, hátha akkor nem nő meg. Azt mondta, hogy abban a palotában lakik az Idő – és ha onnan elszökik, akkor talán megszökhet az Idő elől is.

– És szép királylány volt?

– Szép. Nagyon szép. Hosszú fűhaja volt, és puha szoknyája…

 

– És csillogó szeme! És kedves mosolya! – toppantott valaki mellettünk, akit eddig észre sem vettünk. Talán a kőfal árnyékából lépett elő, talán a bokrok ágas-bogas világából, de királylány volt, az egyszer biztos, bár kicsit maszatos királylány.

mirtse_zsuzsa_a_fuhaju_lany_kicsi.jpg

 © Jankovics Marcell 

 

– Nem tudtok valami jó kis málnabokrot errefelé? Éhes vagyok!

A kisember körbenézett, hátha tudok neki segíteni, majd a tekintetemet kereste – de engem már nem látott sehol.

– Megint megszöktél, ugye?

– Még jó, hogy! – hencegett a fűhajú királylány – Mi az nekem? Fütyülök a vastag vaspántokra az ablakon, meg a csikorgó lakatokra! Kibújok én minden résen! Bottal üthetik a nyomomat!

Ahogy ezt kimondta, hatalmas, órafejű lények jelentek meg mindenhol a kertben. Botokat meg hálókat tartottak a kezükben, páncél fedte a mellüket, és szigorú arccal néztek szét. A fűhajú királylány egy bokor mögé bújt, maga mellé húzva a kis emberkét is. A két órafejű megállt a kert közepén, és körülnézett.

– Itt kell valahol lennie! – szólt a toronyóra egy nagyra nőtt, kövér zsebórához. A zsebóra szuszogva ült le egy kőre, és a homlokát törölgette.

– Akkor maradjon is itt! Kit érdekel?

– Nem úgy van az! Órakirály néhány órát adott csak arra, hogy megtaláljuk.

– Na de minden áldott nap? Kinek van erre ideje?

A levegőt kürtszó, trombiták hangja hasította ketté. A vár felől jött a hang, a fűhajú királylány palotája felől.

–  Mi volt ez? – kérdezte a kisember suttogva.

– Óraünnep – biggyesztette a száját a fűhajú lány. – Minden áldatlan órában ez megy nálunk! Királyapám így adja tudtára a világnak, hogy megint eltelt egy óra a napjából. Minden órát számon tart. Titkos papírokon vezeti a múlásukat, rettegve számolgatva újra és újra őket, nehogy egyet is elvesztegessen. Minden nap huszonnégy kis vonalkát húz, és mindig legalább kétféle dolgot csinál, mintha úgy lassabban telne az idő.

– És lassabban telik?

– Dehogy! Csak ő gondolja úgy!

Közben újabb és újabb órák lepték el az öreg kertet.

– Két perc van még, két perc! Aztán állhatok újra fejre! – aggodalmaskodott a homokóra – Gyerünk, nézzük meg a kis tó mellett is, hátha ott bujkál a sás között!

Az órafejű népség ahogy jött, el is tűnt a kertből. Hanyatt-homlok futottak a nád felé, botjaikkal, hálóikkal böködve a semmibe.

A fűhajú királylány nevetve nézett utánuk.

– Te, nincs nálad valami harapnivaló? – kérdezte, mintha mi sem történt volna.

A kisember egy almát vett elő a zsebéből, és felé nyújtotta.

– Tessék, ezt neked adom.

– Jól van, elfogadom. Úgyis lesz másik! Varázsolok neked, jó?

– Te tudsz varázsolni is?

– Persze, mi az nekem! Amennyit csak akarok!

– Akkor miért nem varázsolsz magadnak is?

– Á, nem úgy megy az! Ketten kellünk a varázslathoz! Magamnak amúgy sem tudok varázsolni semmit, hiszen akkor már régen levarázsoltam volna az összes zárat a toronyszobám ajtóiról, és nem kellene minden reggel a rácsokon kipréselnem magam. De neked tudok, ha te is segítesz!

– Mit kell tennem?

– Becsuknod a szemed, és azt mondanod: „Állj meg nekem, futó idő, fűhajú lány, gyere elő!” – és akkor én előtted leszek, amikor csak akarod!

– Mások mit fognak szólni hozzá?

– Ugyan, nem fognak észrevenni semmit! Nem is fognak meglátni, csak te! Egyes-egyedül te!

– És akkor játszunk majd, mindig?

– Semmi mást nem csinálunk! Ott, a palotában ugyanis játszani sosem lehet.

– A kertben sem?

– Ott különösen nem! Mert esetleg bedobom a labdám a rózsák közé. Vagy a szökőkútból kellene kihalászni a papírsárkányomat. Mondom, nem lehet ott csinálni semmi hasznos dolgot. Érted, ugye, hogy miért kell újra és újra megszöknöm?

– És visszavisznek mindig?

– Vissza bizony, mindennap. A fülemnél fogva. Rátűznek arra a vacak mutatóra, és azt mondják: menni kell, lejárt az idő. Szépen visszazárnak a toronyszobámba éjszakára.

– Miért, éjszaka nincs idő?

– Biztos van, csak nem látom. De reggel, amikor rásüt a falra az ablakon keresztül a Nap, és megvilágítja a falon az órákat, újra menni akarok. Te még sosem láttál annyi órát egy helyen, mint amennyi a palotánkban van, fogadjunk! Toronyóra van a torony tetején, zsebórák királyapám minden zsebében, ingaóra, fedeles óra, homokóra – órák, órák, órák… Elegem van belőlük!

– Itt nincs semmi ilyen – mutatott körbe az embergyerek a kezével – , csak katicák, kabócák, meg bokrok mindenfelé. Jól el lehet bújni a tövükben. Ne félj, itt nem találnak meg!

– Tudom. Jól érzem itt magam… – mondta a fűhajú királylány, de akárhogy is néztem, a szürkületben egyre homályosabban láttam csak az alakját.

 

Nem is vettem észre, hogy közben este lett. Ott feküdtünk a fűben, elgémberedett tagokkal, én az órámra néztem.

– Nekem most mennem kell… – mondtam zavartan, és megigazítottam a szoknyámat. Kioldottam a fűszálat a hajamból, hadd játsszon vele a nyári szél.

– Gondoltam – mondta csendesen a kisember.

Futni kezdtem, bár nem siettem sehová. De amikor nem látott, lecsatoltam az órám a karomról, és behajítottam egy bokor alá.

– Menj csak, fűhajú lány – nézett utánam kedvesen az apró embergyerek a mindent benövő bokrok, indák közül az öreg kert végében – Engem holnap is itt találsz…

 

A szöveg és az illusztrációk Mirtse Zsuzsa: Égforgató csodagyűrű című mesekönyvéből származnak, és szerzői jogvédelem alatt állnak.

 

 

 

 

 

 

2015\05\31

Baley Endre: MEGSÁRGULT KÉP

Gyermekeimnek

Ha majd egyszer, évek - és életemet - múlva,

egy kacatteli fiók elfelejtett sarkából

kezedbe kerülök, jusson eszedbe e vers!

Tenyeremben tücsök, s a korhadt kerti

fapadon - az egyetlen igaz hatalom -

az idő ölében ülök,

mosolyogva.

 

Sütött a nap, mellettem dédnagyanyám,

kinek évei finom ráncokba

futottak össze homlokán,

s kinek kékfestő ruhája

égszínné fakult a sok kézi mosás során.

 

Sütött a nap, bár nem látszik majd

e megsárgult, fekete-fehér képen,

de sötétkék rövidnadrágban,

apró-pöttyös ingben ültem ott, azon a padon;

éden volt, bizony igazi éden.

 

Magunk voltunk a nyári kék ég,

ruhánkról sütött a nap, fejünk felett

kajszifáról potyogott az érett barack.

 

Nézel majd rám, és én visszanézek.

S hiába nem lesz már se dédnagyanyám,

se barackfa, se tücsök,

s hiába nem leszek én,

mosolygok majd rád rendületlenül a képről,

mosolygok, mint az a sok érett barack

a fa tetején.

 

1146513_542926889106285_1945064184_n.jpg

 

 

2015\05\31

Tóth László: A FÖLD, A FŰ, AZ ÉG, A NAP

Május van, dalolunk, fogjuk egymás kezét, vidám körtáncot járunk.

Apu fogja anyu kezét, anyu fogja húgom kezét, húgom fogja az én kezemet, én meg apu kezét fogom.

Apu a föld, mert apunak barna szeme van.

Anyu a fű, mert anyu szeme zöld.

Húgom az ég, mert a húgomnak kék szeme van.

Én vagyok a Nap, mert az arcom olyan piros, mint a Nap.

Május van.

 

Illusztráció: Sharon Hendy-Moman

 

sharon_hendy-moman.jpg

2015\05\30

Tóth László: NAGYMAMA HÁZA

Nagymama háza olyan, mint egy fa.

Csak betonból van a gyökere, téglából a törzse, kéményből és füstből a koronája.

De nagymama mégsem abban lakik.

Kint lakik a ház előtt.

A lába: virágnak gyökere, teste: virágnak szára, karja: virágnak levele, feje maga a virág.

Csak olyankor mosolyodik el, ha megpillantja azt a két pillangót, melyek körbelebegik őt, azután leszállnak megpihenni a leveleire.

Az egyik lepke én vagyok, a másik a testvérem.

 

Illusztráció: Christian Schloe

 

christian_schole_29.jpg

2015\05\30

Kovács Árpád: MADÁR

Nagymama madár dala
általa lakik a hitben,
's wan'
ama határtalan
hattyúi éneke itt bent.

Dárda ha ma ártana,
öltene vért ereimbe,
tűzdelne megáldana,
toldozna-foltozna mindent.

Varrónő volt – folt maga,
simítgat tegnapi ráncot,
hegeken csitul dala,
egeken, varraton átszőtt.

Nagymama dárda lakik benn!
Áldj, madár, dalaidban!

Illusztráció: Christian Schloe

christian_schloe_1.jpg

 

 

 

 

2015\05\18

Baley Endre: VARÁZSLAT

Libben, reppen tavasztündér,

szellőszőtte köpenyében,

kisepri az öreg havat,

lyukat fúr a felhős égen.

 

"Ide hetven rózsarügyet,

oda sokkal zöldebb tónust,

amoda több napfényt kérek,

úgy csorduljon, mint a jó must!

 

Békamuzsikát a sásra,

nád zizegje gémek nászát,

tó tükrében fűzfa ringjon,

táncot lejtsenek a szárcsák!"

 

Libben, reppen lankadatlan,

virágillat lengi körbe,

alkonyatkor tücsökdalra

hajtja álmos fejét földre.

 

211553.jpg