Hol volt, hol nem…
A mesék általában kétféleképpen kezdődnek: vagy így, vagy nem így. S mivel a miénk éppen elkezdődött, most már semmi sem változtathat azon, hogy így kezdődött el.
Hol volt, hol nem, vagy volt, vagy nem, történt egyszer, hogy Kiskata apuék szobájában tévét nézett. Igaz, ebben nem lett volna semmi különös, hiszen Kiskata is általában két dologgal szokta tölteni az estéit: tévézéssel, vagy – mással. Ha lett volna számítógép abban az időben, amikor Kiskata még Kiskata volt, bizonyára sokat ült volna az előtt is. De nem volt.
Azon az estén tehát, amikor történetük kezdetét vette, éppen tévézett.
Hát Julijul?
Persze hogy ő is tévét nézett, mivel ő rendszerint ugyanazt csinálja, mint Kiskata. Illetve, ő is kétféleképpen van ezzel: vagy ugyanazt teszi, vagy nem. Most éppen ugyanazt tette.
Bárki joggal mondhatná, hogy semmi különös nincs abban, ha két kislány, akik egyébként testvérek, esténként tévét néz. És ez így igaz. Valóban nincs. Azaz: vagy van, vagy nincs. A legtöbb esetben nincs, de előfordulhat, hogy van. Mint például a szóban forgó estén. Igaz, akkor sem az volt a rendkívüli, hogy Kiskata és Julijul odavackolta magát a tévé elé, hanem azok a jobb szó híján fire-fura dolgok voltak nem mindennapiak, amelyek ez estén sűrű egymásutánban követték egymást.
Noha ez az este is úgy indult, mint bármelyik másik. Mert, s ezt már mondani sem kell, az esték is kétfélék: vagy olyanok, mint rendesen, vagy másmilyenek. Ha olyanok, akkor az történik, hogy Kiskata és Julijul megvacsorázik. Ez pedig azt jeleni, hogy a vacsorájukat, amelyet anyu eléjük tesz, gyors mozdulattal félretolják. Hiszen jól ismerik ők – eleget hallották aputól – az angol közmondást, mely az egészséges táplálkozás alapelveként a következő receptet ajánlja:
REGGELIZZ ÚGY, MINT A KIRÁLY,
EBÉDELJ ÚGY, MINT A KÖZNÉP,
A VACSORÁDAT PEDIG ADD ODA A KOLDUSNAK.
Mondom, a közmondás tanácsát követve a két kislány először gyors mozdulattal félretolja a vacsoráját, azután – mivelhogy a legtöbbször kolduséhesek, eljátsszák, hogy koldusok, s így Kiskata Julijult, Julijul meg Kiskatát ajándékozza meg sietve a vacsorájával, és szinte szusszantani sem szusszantanak, amíg be nem puffantják az utolsó morzsáig – a második adagot is. Ekkor – egy lajhár ügyességi versenyt nyerhetne velük szemben – elvonszolják magukat a fürdőszobáig, ahol tessék-lássék megmosdanak, lássék-tessék fogat mosnak, majdnem úgy, ahogy az két jól nevelt kislányhoz illik.
A fogmosás azonban mindig jó szórakozást jelent a számukra: ilyenkor legalább jól eltársaloghatnak – a fogaikkal.
Igen, a fogaikkal.
Jó ideje már, hogy Kiskata és Julijul nevet adtak a fogaiknak: külön névvel illették valamennyit. Persze, nem ám olyanokkal, mint a felnőttek, vagyishogy „metszőfog”, „szemfog”, „kisőrlő” meg „nagyőrlő” – a felnőttek néha olyan bonyolultak tudnak lenni! A fogkeresztelő óta azonban minden fogukat a maguk nevén szólítottak, beszéltek hozzájuk, és a fogaik a tükörből visszamosolyogtak rájuk. Egyszer Kiskatától megkérdezte a fogorvos néni, hogy melyik foga fáj.
– A Sári – válaszolta Kiskata.
– Melyik? – ismételte meg a kérdést a doktornő, mint aki nem értette a választ, mert valóban nem értette.
– Hát a Sári – ismételte meg a választ Kiskata még értetlenebbül, mert ő sem értette, hogy mit nem ért a doktor néni.
– Mutasd meg szépen, melyik az – próbálkozott másképp a dologgal az orvosnő.
Kiskata megmutatta.
– Ja, a bal hetes – ismerte fel végre a fogorvosnő is Sárit, és talán el is szégyellte magát egy kicsit, mert eszébe jutott, hogy egy fogorvosnak azért illene ismernie a fogakat.
Sári azóta már nincs meg. Pontosabban: megvan, csak nem Kiskata szájában, hanem egy kis vászonzacskóba kötve Szepi baba nyakában. Szepi a csillagnyi-sok szeplőjéről kapta a nevét Kiskatától, s egyfolytában ábrándos képet vág. Ha valaki olykor megkérdezi Kiskatától, vajon mitől ilyen ábrándos képű Szepi baba, nagy huncutul azt feleli: azért, mert arról ábrándozik, milyen jó volna, ha a foga egyszer visszakerülne a szájába. Ilyenkor a bácsik és nénik elnézőn mosolyintanak egyet a kislány bárgyúságán, de bizony eltátják a szájukat, amikor Kiskata hirtelen előkapja a kis zacskóból az emlegetett fogat, s odatolja a szemük elé:
– Ez az!
A fogmosással a legtöbb esetben az esti rajzfilm kezdetére szokott végezni a két kislány. Amikorra bekapcsolják a készüléket, a képernyőn már ott a felirat:
ESTI MESE
Egy rajzfilmsorozat egyik epizódját sugározták történetem estéjén. A sorozat egy boszorkányról szólt. Boszorkányról, de nem akármilyenről! Egy jóságos boszorkányról! Dörzsi-Mörzsi – mert így hívták – szabadidejében, tehát amikor nem volt épp a képernyőn, föl-alá száguldozott a világban, az Északi-sarktól a Déli-sarkig, Kelettől Nyugatig, hogy mindenkinek segítsen, akinek csak tud. Sokáig régi, jól bevált seprűjével járta a világot, amelyet néha még ma is elővesz a sutból, és tesz rajta, kikapcsolódásképpen, néhány kisebb kört, de végül be kellett látnia: a seprűk ideje lejárt. Lépést kell tartania a korral. Ha pedig a legrövidebb időn belül ott akar teremni, ahol szükség van rá, különösképpen. A korszerűsödés útját pedig a technika vívmányai mutatják az ember számára. És természetesen egy boszorkány számára is. Dörzsi-Mörzsi tehát vásárolt egy porszívót. S mivel ő maga boszorkánynak nem volt akármilyen, a porszívója sem lehetett az. Amit ő vett, szuperszonikus porszívó volt! De a szuperszonikus porszívóknak is a javából! Legalábbis a képernyőn ilyennek lehetett látni.
Csakhogy azon az estén, amikor történetem kezdetét vette, mintha mégis lett volna valami furcsa a mesében, noha minden olyan volt benne, mint máskor, csak egy kicsit furcsán volt olyan.
Talán Dörzsi-Mörzsi ruhája miatt?
Nem.
Vagy a többiek változtak meg?
Nem, ők sem.
Netán hiányzott a meséből valami?
Hát…
Talán…
Megvan!
A porszívó!
Dörzsi-Mörzsi porszívója – az hiányzott!
Először föl se tűnt Kiskatának és Julijulnak, s ha föl is tűnt volna, akkor se gondoltak volna semmi rosszra. Hiszen megesik, hogy az ember néha – a változatosság kedvéért, de csakis azért – megfeledkezik erről-arról. Elvégre milyen unalmas lenne az élet, ha soha nem feledkeznénk meg semmiről… De nemcsak a mienk, hanem egy boszorkányé is. Tehát a boszorkányoknak is joguk van a feledékenységre… Meg aztán, a porszívó éppen szervizben is lehetett…
Kiskata a körmét rágta, Julijul az orrát piszkálgatta, amikor hirtelen olyasmi történt, amire kevesen számítottak volna. A két kislány mindenesetre nem számított rá.
Hogy is számítottak volna, hiszen…
…Dörzsi-Mörzsi lelépett…
igen, lelépett
a képernyőről!
Mit csinált?
Lelépett!
Lelépett, és ott termett a szobában, a lányok előtt, a kisasztalon. Kiskata még a körmét is elfelejtette rágni, Julijul még az orrát is elfelejtette piszkálni ámulatában.
– Ne szóljatok közbe, nagyon sietek – kezdte mondókáját a jövevény, de a lányok, ha akartak, se tudtak volna közbeszólni a csodálkozástól. – Dörzsi-Mörzsi vagyok – mutatkozott be. – De hiszen ismertek. Én is ismerlek benneteket, minden este látlak titeket a képernyő előtt. Ma este pedig valami azt sugallta, hogy ti vagytok az én embereim. Ezért úgy döntöttem: ti lesztek az én embereim. Te vagy, ugye, Kiskata – mutatott Dörzsi-Mörzsi Julijulra –, te pedig Julijul – bökött az ujjával Kiskata felé.
Kiskata Julijulra nézett, Julijul Kiskatára.
Ekkora sértést! – dúlt-fúlt magában Kiskata, még hogy ő Julijul!
Ekkora sértést! – dúlt-fúlt magában Julijul is, még hogy ő Kiskata!
– Nem vagyok Julijul! – bukott ki végül Kiskatából.
– Nem vagyok Kiskata! – jött ki Julijulból is.
– Jaj, ezek szerint, rosszul figyeltem meg. Ne haragudjatok. Szóval, te vagy Julijul – mutatott rá a boszi ezúttal is Kiskatára, majd Julijul felé fordult: – …és te Kiskata…
– Julijul – replikázott hangosan Julijul.
– Kiskata – így Kiskata.
– Ne szóljatok folyton közbe. Nagyon sietek. A segítségetekre lenne szükségem. Ellopták a porszívómat.
Ha a római Szent Péter-székesegyház nagyharangját, Leonardo da Vinci Mona Lisájának fél évezrede csodált titokzatos mosolyát, vagy a szivárvány színeinek valamelyikét, netalán-tán dédi virágainak illatát lopta volna el valaki, az se döbbentette volna meg a két lányt annyira, mint ez a hír.
Még hogy ellopták!
A porszívót!
Dörzsi-Mörzsi porszívóját!
Márpedig ha ellopták, tenni kellene valamit.
– Tenni kellene valamit – jelentette ki Dörzsi-Mörzsi, mintha Kiskata és Julijul gondolatai közt olvasott volna. – Segítesz? – nézett rá ezután Kiskatára.
Kiskata Julijulra emelte a tekintetét, Julijul a boszorkányra:
– Igen – rebegte kisvártatva.
Dörzsi-Mörzsi ekkor a hang irányába, vagyis Julijul felé fordult:
– Segítesz? – kérdezte tőle is.
Julijul most Kiskatára emelte tekintetét, Kiskata pedig a boszorkányra:
– Segítek – sóhajtott kis idő múltán ő is.
– Az jó, nagyon jó – tapsikolt örömében Dörzsi-Mörzsi –, nagyon-nagyon jó… De most már vissza kell mennem. Várnak a tévében. Ha vége lesz a mesének, gyertek utánam…
Mintha még mondott volna valami mást is, de már vissza lépett a képernyőre, ahonnan abban a minutomban el is tűnt a
MŰSZAKI HIBA
felirat, és folytatódott a mese.
– De hová? – kiáltott utána az egyik lány.
– És hogyan? – kiáltott utána a másik.
– Mi most nem mehetünk el itthonról!
– Apu és anyu nem enged!
A zajongásra anyu benézett a lányokhoz:
– Mit ricsajoztok olyan éktelenül?! Ha nem tetszik a mese és unatkoztok, akár el is zárhatjátok a tévét, és mehettek aludni!
Kiskatának és Julijulnak több se kellett, már lódultak is. A gyerekszobában majd csak kisütnek valamit. De abban a pillanatban, amikor a készüléket lekapcsolták, még láthatták, hogy a szerencsétlenül járt boszorkány a képernyőről cinkosan rájuk kacsintott.
– Tudod, mit? – szólt Kiskata Julijulhoz.
– Mit?
– Feküdjünk le.
– De hiszen még nem is vagyok álmos.
– Az nem baj. Most nem is szabad álmosnak lennünk. Ki tudja, meddig tart...
– Biztosan sokáig – elmélkedett Julijul.
– Biztosan – helyeselt Kiskata.
– De micsoda? – ébredt fel a kíváncsiság Julijulban.
– Mi kicsoda?
– Mi tart sokáig?
– Amíg megtaláljuk Dörzsi-Mörzsi porszívóját.
– Ja, az más. De miért kell ahhoz lefeküdnünk? – értetlenkedett tovább a kisebbik lánytestvér.
– Azért – kezdte a magyarázatot egy Nobel-díjas tudós bölcsességével Kiskata –, mert ha a takaró alá bújunk, apu és anyu nem fogja észrevenni, amikor eltűnünk.
Julijul mihelyt megértette Kiskata tervét, már rohant is apuhoz meg anyuhoz.
– Jó éjszakát! – kiáltotta vidáman, és csattanós puszit nyomott mindkettőjük arcára.
De már ott volt Kiskata is.
– Mi az? – csodálkozott anyu.
– Lefekszünk – így Kiskata.
– Ez nem lehet igaz! – hitetlenkedett apu is, hiszen van úgy, hogy a lányok mostanság még kilenc óra után is vígan cseverészgetnek a sötétben. Most pedig még fél nyolc sincs, s már aludni mennek?
– De, de, igaz – kiabálták egymást túl a lányok. – Álmosak vagyunk – süvítették egy cikázó fecske elevenségével.
S már viharzottak is a szobájukba, ahol egy pillantás alatt ágyba bújtak, és gondosan fejükre húzták a takarót, hogy apu és anyu ne vehessék észre, amikor ők Dörzsi-Mörzsi után indulnak.
tt, az öreg kert végében, ahol a mohalepte kőszobrok árnyéka rávetődik a kőfalra, apró embergyerek alakja rajzolódott ki a vad, mindent benövő bokrok, indák között. Öt-hatévesforma lehetett talán, hason feküdt a fűben, kezében pici botocskák, és arra próbálta rábírni a szerteszét futkározó hangyákat, hogy rámásszanak a pálcikáira.
