CsigaHÁZ-interjú Mirtse Zsuzsával

Mesebeli felhőfodrok alatt, a CsigaHÁZ csigalépcsőjén üldögélve Mirtse Zsuzsa író-költő-szerkesztővel beszélgettünk, aki többek között hat önálló kötet – köztük egy különleges mesekönyv, az Égforgató csodagyűrű  – szerzője, a Magyar Köztársaság Ezüstkeresztjének tulajdonosa, a Magyar Katolikus Rádió Magyar Téka című kortárs irodalmi műsorának vezetője, a Prima-díjas Süni Magazin főszerkesztője (2000-2012-ig), és a Magyar Művelődési Társaság elnökségének tagja.

Mi az, amit legnagyobb örömmel csinálsz a mindennapokban? Mit csinálsz, ha éppen nem írsz? Mi civilben a munkád?

Betűországban élek. A napi munkám az irodalmi tevékenységemen felül is betűkkel kapcsolatos. Olvasószerkesztéssel, kötetgondozással foglalkozom, irodalmi rádiós műsort vezetek, irodalmi eseményeket moderálok, és egy állatbarát magazinnak is a munkatársa vagyok. Fontos viszont az egyensúly: kizárólag szellemi táplálékkal sem bölcs élni, így amikor megtehetem, lemászom a betűtoronyról, és megpróbálok minél inkább közel hajolni a földhöz. A steril élet nem jó nekem. Akkor kerek a napom, ha mindent örömmel tudok tenni benne. A legapróbb tevékenységeket is. Ilyen persze csak kiváltságos napokon van, így azokat a napokat nagyon megbecsülöm. Amikor a cserepes virágaimat mosdatom, s utána nézegetem a fényes, zöld leveleket, a kövér, harsogó hajtásokat, olyankor nem gondolkozom azon, hogy vajon „miért szárad le, hogyha újra nő?”. Ezek az egyre fontosabb percek, pillanatok. Szeretek gombát keresni, erdőben lenni, fölösleges kacatokat gyűjtögetni – és néha nem tudom megkülönböztetni, mivel szabad játszani, s mivel nem.

Miért fontos és miért jó gyerekeknek írni?

Alapvetően magunknak írunk, azt hiszem. Legalábbis én a saját kérdéseimre keresek választ, akkor is, ha verset írok, akkor is, ha mesét. A műfaj igazából csak annyiban meghatározó, hogy más eszköztárat használok a verseknél, mint a meséknél. Amikor az Égforgató csodagyűrűt írtam, a saját problémáimra kerestem választ; így lett a mesék sora egyfajta belső út, folyosó magam felé. A mesekönyvben kilenc kapun kell átjutni a mesehősnek, minden kaput egy sárkány őriz, és minden sárkányfej egy-egy minőséget (nemszeretem tulajdonságot) testesít meg, egy-egy mese formájában. De ezek csak utólag tudatosodnak bennem, írás közben másra figyelek. Olyankor nem az foglalkoztat, hogy ki fogja visszahozni a nyílvesszőt, hogy célt ér-e a postagalamb. Csak az érdekel, hogy megtaláljam azt az égdarabot, ahol viszonylag akadálymentesen repülhetek.

Ha eljutnál egyszer Hetedhétországba az Üveghegyen túlra, kit látogatnál meg először?

Amikor még csak lábujjhegyen értem el a világot, minden Hetedhétország volt nekem. A fűzfában tündér lakott, a nádszálban pedig a Világszép Nádszálkisasszony. Sokat barangoltam közöttük, most inkább itt maradnék. Az elvágyódás, a „lehetne” helyett egyre inkább a „van” izgat. Volt, hogy üvegcipellőt és varázspálcát szerettem volna, talán meg is kaptam mindkettőt. De az üvegcipellőt szívesen cserélem már le bakancsra, s amikor akad egy picike időm, azt azokkal szeretném tölteni, akik fontosak a számomra. Alapvetően bizalmatlan vagyok sajnos, nem hét, hanem legalább hetvenhét próbát kell kiállnia annak, akit akár csak a kukucskálónyílásig is beengedek. De ha valakinek sikerül átcsempésznie magát a küszöbön, utána már nem kell neki többé útlevél hozzám. Az Üveghegyet meghagyom a mesehősöknek, beérem a Budai-hegyekkel, a Börzsönnyel, a Pilissel – jó itt nekem, ebben a világban, nem vágyom máshova.

Milyen könyveid jelentek meg eddig? Készül-e valamilyen új könyved (vagy milyen új művön dolgozol) mostanában?

Hat könyvem jelent meg eddig: egy mesekönyv (Égforgató csodagyűrű), egy regény, egy novelláskötet (Lovagkór), és három verseskötet. A legutolsó kötetem is verseskötet lett; a Sötétkamra – Előhívott versek című könyv a Magyar Napló gondozásában jelent meg 2013-ban. Valamilyen alakváltozatomban biztos lesz folytatás – hiszen penna s papír van még a ládafiában. Hogy milyen formában fogok megjelenni legközelebb, még magam sem tudom. Talán a verseknél maradnék még egy ideig. Úgy négy-ötezer évig.

Mit mondanál a Százarcú boszorkának, ha találkoznál vele?

Hogy hiába van száz arca, úgyis tudom, ki lakik alattuk, és hogy sosem leszünk haverok, jobb, ha elkerüljük egymást. De valószínűbb, hogy inkább szóba sem állnék vele, mert a rosszal nem alkudozni kell, hanem messziről elkerülni. A mesei világrend szerint nincs százegyedik arc, a rossz rossz marad, nem fordul át másik minőségbe, nem javul meg, ahogy az árnyékból sem lesz fény sosem. A mai mesékben már megjavulhatnak a boszorkányok, de ezek inkább az idealizmusunkat jelzik: annyira szeretnénk, ha minden és mindenki megjavulhatna. Bár így lenne! Azt viszont mindenkinek saját magának kell eldöntenie, hogy mire szánja az életidejét. Én inkább azokkal szeretném az időmet megosztani, akik megbecsülnek, nem vernek át, akiknek az értékrendje otthonos és rokonszenves, és akikkel kölcsönösen számíthatunk egymásra.

Van-e kedvenc régen élt vagy kortárs szerződ vagy könyved (akit vagy amit többször is szívesen olvasol?)

Inkább azt mondanám el, hogy milyen könyvek hatottak rám erősen, formáltak engem: Michael Ende Momo-ját nagyon szerettem minden hibácskájával együtt, A dzsungel könyvét Kiplingtől fontos olvasmánynak tartom, nagy mélységek vannak abban a kötetben. És Ray Bradbury Fahrenheit 451 című könyve is meghatározó volt egy időszakomban. Balassi Bálint verseihez is megfejtendő, különös kapcsolat köt. A kortárs lírában mindenevő vagyok: sok a friss, jó darab, izgalmas áramlásban van most az irodalom.

Mit üzennél a gyerekeknek, ha tudnád, hogy üzeneted minden gyerek megkapná a Földön?

Hogy ne féljenek felnőni. De a felnőtteknek is ugyanezt üzenném: ne féljenek, merjenek felnőni, és ne akarjanak gyerekek maradni. Az éberséget, kíváncsiságot, a világra való nyitottságot nem úgy tudjuk megőrizni, hogy a kiscipőt szorongatjuk magunkhoz. Ahogy az ugróiskolánál is: nem szabad ugyanazon a kockán toporogni, tovább kell lépni, ugrani – különben sosem fogjuk megélni, végigjátszani az egészet. Aztán pedig hagyni majd, hogy más is használja a játszóteret.

Mi a kedvenc ételed?

Rém rossz evő vagyok, alapvetően az az étel tetszik, amelyik vidám és színes. Azt szeretem, amikor a tányéromon sokféle alakos elem van, de mindegyikből szigorúan kevés. A „sok” megijeszt. Az ételfestékekkel vadul megszínezett dolgokat viszont kerülöm, valahogy nem tudom ennivalóként értelmezni őket. De a legkedvesebb ételeim mégis inkább emberekhez, tájakhoz kötődnek, általuk szerettem meg őket, s ragaszkodom hozzájuk. Általában nem érzek semmiféle éhséget, főleg reggel nem, így mindenfélét kitalálok magamnak, hogy legyen kedvem – mondjuk, reggelizni. Sokszor elfelejtem. Ilyenkor szoktam azzal mentegetőzni, hogy nekem az evéshez motiváció kell. Erre szokták nekem azt mondani, hogy „Az evéshez nem motiváció kell, hanem étvágy. Az ember felkel, éhes, és eszik.” Ha ez ilyen könnyen menne… Néhány étekkel a világból ki lehetne kergetni – de nem mondom meg, melyekkel, mert minden jó és megbecsülendő, és végtelen hosszú még a fejlődésem útja, legalábbis remélem. Talán egyszer még azokat is megszerethetem.

Ha egy kívánság erejéig varázserőt kapnál, mihez kezdenél vele?

Nem szeretnék varázserőt, inkább szeretnék kitartást, mindennapi erőt. Megőrizni és megbecsülni azt, ami az enyém, ami megadatott – hiszen oly’ sok mindenem van. Erre szeretnék gondolni a varázstalanabb napjaimon is.

Mirtse Zsuzsa

Író, költő, szerkesztő. Versei, esszéi, novellái, publicisztikai anyagai hazai és határon túli irodalmi lapokban, magazinokban (Magyar Napló, Hitel, Kortárs, Bárka, Irodalmi Jelen, SzegediLap, Szőrös Kő, Búvópatak, PoLíSz, Napút, Képmás, Holdkatlan, Folyó, Irodalomismeret, Sikoly), antológiákban kapnak helyet, szerkesztőként számos könyvet, albumot gondozott és gondoz. Hat önálló kötete jelent meg: egy mesekönyv, egy novelláskötet, egy regény, valamint három verseskötet.

Egy éven át dolgozott a Magyar Televíziónak, ifjúsági műsorok szakértőjeként és meseírójaként. 2000-től 2012-ig a Süni ökológiai gyerekmagazin főszerkesztője, és egy országos ifjúsági természetbarát társadalmi szervezet elnöke. 2001-től a Magyar Művelődési Társaság elnökségének tagja.

2006-tól alapító tagja az Óbor-kör Környezetvédelmi és Kulturális Egyesületnek.

2010-től a Gyermekkönyvszerzők és Illusztrátorok Egyesületének tagja.

2014-től külsős munkatársként a Magyar Katolikus Rádió Magyar Téka című kortárs irodalmi műsorát vezeti.

Tagja a Magyar Írószövetségnek.

Díjak:

MÚOSZ újságírói díj (2000); Magyar Köztársaság Ezüstkeresztje (2005); 2006-ban a Süni ökológiai gyermekmagazin, melynek főszerkesztője volt, a Prima Primissima Díj Prima fokozatát kapta

 Kapcsolódó írások:

http://csiga-haz.blog.hu/2015/06/26/mirtse_zsuzsa_a_fuhaju_lany